A következő bejegyzés őszinteséget, kiakadást, csúnya szavakat tartalmaz, undort kelthet, tehát lehetőleg ne olvastasd fel a gyerekkel, illetve, ha zavar, akkor nyugodtan lépj tovább az oldalról!
Az elmúlt hétvégén félmaratont futottam. Még tavasszal határoztam el, hogy megpróbálom teljesíteni a 21 km-es távot, ezért a versenyt 12 hetes tudatosan megtervezett és felépített edzés előzte meg. Heti 3 futóedzéssel készültem. Minden hét tartalmazott egy interval vagy fartlek napot, egy hegyi szakaszt és egy hosszútávot egyenletes tempóban. Félmaratonra általában ennyi felkészülés elegendő, ha már korábban futottál hosszabb távokat (10-15 km-t). Az edzéstervem nem a minél jobb időről szólt, hanem folyamatosan megadott pulzusszámhoz igazodva róttam a kilométereket, ezért a versenyen sem a dobogós hely volt a cél. Edzéseim során sok mindent megtapasztaltam: oldalszúrás, bokafájdalom, levegőtlenség, kényelmetlen ruha vagy cipő, szükséges folyadékmennyiség, táplálkozással és hormonháztartással kapcsolatos összefüggések. Ezáltal már tudtam, hogy nekem jó a kompressziós lábszárvédő, hogy a térdig érő nadrág a legkényelmesebb, hogy a kedvenc cipőmben nem fog fájni a lábam, hogy milyen zenére leszek kellően motivált, és kb. mit várhatok a testemtől. Néha kimaradt egy-egy edzésnap, amiket mindig igyekeztem pótolni, így nem estem kétségbe, felkészültnek éreztem magam.
Eljött a verseny napja, vagyis inkább éjszakája, mert a Night Run-on vettem részt. Napközben folyamatosan figyeltem az étel mennyiségére és minőségére, a folyadékpótlásra és a pihenésre is, de némi izgalom mégis volt bennem. Az egész program 21.45-kor kezdődött a maratoni távot teljesítők rajtjával, őket követték a 7 km-en, majd a 12 km-en induló versenyzők, legvégül a félmaratont futók, köztük én is. Indulás előtt még egy gyors mosdólátogatás, zsebkendő, zene, csuklószorító megvan, utolsó igazítás a cipőfűzőn, és indulhat a futam. A Budai Várba vezető emelkedővel indult a verseny. Gond nélkül teljesítettem, pulzus rendben, levegő rendben, fájdalom sehol nem jelentkezik, ami bizakodásra adott okot. Az első forduló a Szabadság híd után volt, és egyben itt volt az első frissítőpont is. Itt még nem éreztem szükségét sem folyadéknak, sem energia zselének, így kikerülve a frissítőket egyenletes tempóban haladtam tovább. Nem jelentkezett légszomj, nincs oldalszúrás, remegés, fájdalom, pulzus még mindig abban a tartományban, amiben lennie kell, tehát minden marad úgy, ahogy a tervben szerepel. És ez így is ment egészen a 11 km végéig. Jól éreztem magam, jólesett a futás, teljes flow élmény. Aztán minden átmenet nélkül görcsbe állt a gyomrom, elkezdtem öklendezni. Nem értettem a dolgot, hiszen ilyen még sosem fordult elő velem futás közben. Én azok táborába tartozom, akik futás előtt 2-3 órával már nem nagyon tudnak enni, mert attól rosszabb lesz a teljesítményük, így ezen a napon is du. 5-kor volt az utolsó teljes értékű étkezésem a megfelelő fehérje-, zsír- és szénhidráttartalommal, indulás előtt egy órával pedig egy energiaszelettel töltöttem fel a raktárakat. Szóval a félmaraton több, mint felénél finoman fogalmazva rohadt szarul lettem, és vissza kellett vennem a tempóból. Meg nem álltam, csak gyors gyaloglásra váltottam, miközben szitkozódtam magamban. Haragudtam a testemre, amiért olyat tesz velem, ami megnehezíti a várva várt félmaratonomat. Így gyalogoltam 500 métert, amikor annyira felmérgeltem magam, hogy újra elindultam. A gyomorfájdalom nem szűnt, viszont az öklendezés elmúlt, ezért mertem bevállalni. Ja, amúgy meg nem olyan fából faragtak, hogy egy „kis köcsög gyomorfájás” elvegye a kedvem a folytatástól és feladjak egy olyan versenyt, amire 3 hónapon át készültem. Gondolom, mondanom sem kell, hogy a következő 9 km maga volt a pokol. 1,5-2 kilométer megtétele után 200-300 méter gyaloglásra kellett váltanom. A frissítőpontokon a vízzel csak kiöblítettem a számat, mert a lenyelt 1-1 korty is tovább fokozta a gyomromban lévő „rohadék kínt”, a maradékot pedig magamra öntöttem, mert az segített valamennyire csillapítani a fájdalom okozta dühöt. Minden gyalogló szakaszon csak az járt a fejemben, mennyire haragszom a testemre, amiért cserbenhagy. Bassza meg! Miért pont velem, és miért pont így kell ennek lennie!? De akármennyire is haragudtam, tudtam, hogy nem fogom feladni, így szinte egyik pillanatról a másikra fogadtam el a fájdalom tényét, és nyugodtam bele, hogy ha kell, négykézláb mászok el a célba, de akkor is teljesítem ezt a félmaratont! És így is lett. Iszonyatos fájdalmakkal, és pocsék idővel (2 és fél óra 🙁 ), de akkor is legyőztem a 21100 métert. A célba érve bemondták a nevem, próbáltam vigyorogni a fotósra, megkaptam a befutóérmet, majd a Várkert Bazárnál lévő füves területen hanyatt dobtam magam. Az volt a legrosszabb benne, hogy nem éreztem a fáradtságot, és tudtam, hogy ebben a félmaratonban több lett volna, ha a gyomrom nem mondja fel a szolgálatot. Kezem a gyomromra szorítva próbáltam nem sírni a fájdalomtól, és az önsajnálattól, aztán egyszer csak elkezdtem nevetni, hiszen mégis megcsináltam! De csak ezután jött a fekete leves. Hazaérve, amikor már a belső szerveim is működésbe léptek, elkezdtem kiadni magamból a mindent. Testem alul és felül is szabadulni vágyott mindentől, amit nem érzett megfelelőnek, ami egészen addig ment, hogy vért is hánytam. Borzasztó volt megtapasztalni, milyen az, amikor nem figyelsz a tested jelzéseire, hanem csak a célt látod magad előtt, és mindenféle kínba képes vagy belehajszolni magad azért az eufóriáért, amit a célba érkezéskor érzel. Utólag azt gondolom, talán mégsem kellett volna hagyni, hogy ilyen mértékben kizsigereljem a testem, de ennek ellenére azt mondom, megérte, és tudom, hogy nem ez volt az utolsó félmaratonom, viszont a következményeket megvizsgálva, levonva a konzekvenciákat, új stratégiát követve fogok felkészülni. 🙂 (Ja, hogy nincs is messze a következő hasonló, csak más jellegű táv, hiszen szeptember 17-én Spartan Beast!? Sebaj, ahogy élet más területein, itt sincs legyőzhetetlen akadály, ha tudod, mi a cél! 😉 )
